Normalitás

Különösképpen kitérve az objektív/szubjektív lélekben dúló ellentétére, keresve egy potenciális keresztmetszetet.

Mi is a normalitás? Szociológia szempontjából a társadalom által elfogadott magatartás. Ebből egyből kiütközik, hogy emberi mértékből kiindulva a normalitás fogalma szubjektív, mivel regionálisan változhat egy társadalom berendezkedése, arról nem is beszélve, hogy (leginkább) a kulturális marxizmus terjedése óta az egyének gyakran saját rendjük értékeit sem követik, legfeljebb a jogban meghatározott törvényeket.

Létezik-e objektív norma, egyetemes igazság? Igen, ezeknek forrása pedig Isten. Némileg árnyalnám a definíciós kifejezést: Egyetemes igazság lehet embertől független dolog is, mint Isten tökéletes mivolta, a Menny és Pokol létezése. Ezen tényezők viszont összefüggésben állnak az ember által követendő normával. Egyetemes igazság például, hogy Isten szabad akarattal ruházott fel minket, ennek köszönhetjük úgy egyáltalán a választás lehetőségét. Ekkor még a szubjektivitás annyiban állhatott, hogy, Ádám körtét evett, Éva viszont a görögdinnyét preferálta, hiszen híján voltak a jó és rossz tudásának. Amikor az első emberpár evett a TILTOTT (Isten által emberhez szóló, objektív parancs első példája) gyümölcsből, felborult a hierarchia, megjelent a morális szubjektivitás, (aminek első jele lehet, amikor Ádám, Éva bűnösségét, Isten felelősségeként próbálja beállítani: Az ember azt felelte: »Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.« (Ter, 3,12) ekkor tértünk le az Úr által teremtett ösvényről, ami környezetünkre is hatást gyakorolt. Ily értelemben még a statikus törvényszerűséggel működő állatvilág sem követi az abszolút rendet, pedig rájuk nincs behatással a morális szubjektivitás.

Elvetendő a szubjektivitás és az abból fakadó értékítélet? Nem teljesen, különben nem tudnánk élni a rendellenes világban. Arról lehet vitatkozni, hogy az objektum esetleg magasabb minőséget képvisel metafizikai szinten, mint a szubjektum, de ez az ember szempontjából nem olyan fontos, ezenfelül eretnekséghez vezethet, gondoljunk csak azon dualista nézetekre, melyek szerint a lélek tiszta, a test pedig bűnös, nem Istentől származik. A lélek kétségtelenül nemesebb, de a test is Isten ajándéka, amit táplálnunk kell, mosdatnunk, alapvetően törődni vele. Hasonló a helyzet a szubjektivitással, alkalmazzuk az élet folyamán, de ha túlzó jelentőséget tulajdonítunk neki, az relativizmushoz vezet, akárcsak a test esetében a hedonizmus. Célunk Isten akaratának megvalósítása, de látni kell, hogy Ő maga is alkalmazkodik a földi világ helyzetéhez. Nem azért, mert meglenne kötve a keze, Ő a mindenség ura, de mint jó király, számításba veszi az emberek reakcióját, hozzájuk mérten közeledik. Először a zsidókkal kötött szövetséget, akiknek immunissá kellett válniuk a többi népcsoport által jelentett fenyegetettségre, ezért az Úr zárt, ceremonikus szokásokkal rendelkező népséggé formálta őket. Ez nem lehetett örökérvényű parancs Isten részéről, hiszen ezen tulajdonságuk vezetett félreértelmezett kiválasztottság tudatukhoz, aminek következtében megtagadták Jézus Krisztust. Mindenesetre jogosan lehet mondani, hogy mindez nem áll szemben a normával, legfeljebb Isten kifürkészhetetlen útjainak egyik esete, ezért merőben hétköznapi példával élnék: A normalitás alapvető eleme a család, a gyermeknek engedelmeskednie kell a szülőknek, akárcsak nekünk a Teremtőnek. Azonban könnyedén beláthatjuk, hogy a világrend megtöréséből kifolyólag a normalitás nem a „norma” szintjén mozog, hanem az ideáén. Jobb esetben ez csak inkompetens, de legalább szeretetteljes neveléshez vezet, rosszabb esetben a szülő alkoholista, bántalmazza a gyermeket, egyebek. A normalitás, az objektív kiindulópont hiába beszél a család egységéről, mivel a világ egysége megszakadt, ezért ilyen esetben az önellátásra képes gyereknek joga van elszakadni családjától, más személyekben, végső soron pedig Istenben keresni a bizodalmat! Ez nem jelenti, hogy nem kell törekedni a rend visszaállítására, sőt, ez a cél, de szubjektív szemmel kell felmérni az adott szituációt. A mélyebb megértés érdekében a Prédikátor könyve 3, 1-8 elolvasását ajánlom.

Van-e megnevezett gyakorlata az objektivitás és a szubjektivitás egységének? Nem konkrétan ezzel foglalkozik, de az Arisztotelész nyomán, skolasztikusok által vallott hülemorfizmus némileg alkalmazható. Tekinthetünk az objektívre úgy, mint a változatlan forma, a szubjektívre pedig a változó anyagként, amik egységet alkotnak.

Zöldinges.net – K.D.

Korábbi cikkek